Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak - most igen nagynak érzem magam, hogy ezt leírhattam... Kellemes ünnepeket!

Egy kis okoskodás

Kedves Napló!

Három hónap után úgy érzem, kicsit írhatok az oroszokról, mint olyanról. Hadd kezdjem azzal, hogy némely tekintetben elég szélsőségesek tudnak lenni. Abban az országban, ahol igen komoly gondokat okoz a korrupció, olykor betegesen tudnak ragaszkodni a szabályokhoz és előírásokhoz, azzal az egyszerű válasszal, hogy nem az ő hatásköre, akármilyen apró ügyről is lenne szó.

A másik hasonló kérdés az alkohol. A kollégium területén, ahol felsőoktatásban résztvevő hallgatók laknak, tilos az alkohol fogyasztása (kivéve a sört). Persze ez nem vészesen szigorú, de a biztonságiak szólnak érte, ha látják, és ha észreveszik, hogy szeszesitalt próbál valaki „becsempészni”, egyszerűen nem engedik bevinni. Persze nem kutatnak át, csak ne legyen feltűnő helyen; bár volt már rá példa, hogy ismerősnek benéztek emiatt a táskájába, de szegényt már „ismerték” – így huszonéves fejjel ásványvizes üvegbe kellett a parkban átönteni a vodkát.

Az emberek is mintha vagy innának, vagy nem. Vannak, akik nagyon elítélik az alkoholfogyasztást, vagy alkoholisták, mintha nem lenne középút. Persze ez lehet egyszerűen nézőpont kérdése is, relatív, hogy ők mit neveznek ivásnak – talán amit mi már annak, vagyis az alkalmi fogyasztást, ők még nem.

Persze ezek a szélsőségek összefonódnak. Nyilván a korrupció is csak úgy működhet, ha van értelme – vagyis ha minden egyszerű és gördülékeny lenne, ki fizetne bármiért többet, ugyanakkor a szabályok ilyen szintű betartása/betartatása egy válasz is lehet az árnygazdaságra. Másrészről ahol valóban komoly gond az alkoholizmus, érthető, hogy az emberek nagy részének erős ellenérzése van az alkohollal szemben – hisz jó eséllyel személyesen is ismer valakit, akinek ilyen gondjai vannak.

Középiskolai irodalom tanárom mondta, hogy az orosz az az ember, aki őrjöngve megöli ellenségét, majd sír a holttest felett. Persze ez is csak egy modell, de mégis arra világíthat rá, hogy kívülálló szemében a karakterükben sok az ellentmondás, a kettőség. Magam mindig azon a véleményen vagyunk, hogy ne fogadjunk el semmilyen ítéletet, vélemény kész tényként, az itt leírtakban azonban 140 %-osan biztos vagyok.

A Bolsoj Színház

Kedves Napló!

Moszkvai létem alatt, ha nem is a legemlékezetesebb, de mindenképpen kiemelkedő jelenete a két, a moszkvai Nagyszínházba tett látogatásom. Első alkalommal egy operára, a Borisz Godunovra, másodszorra pedig a nemrég, ugyancsak a moszkvai társulattal Szombathelyen bemutatott Diótörőre. Lenyűgöző darabok, impozáns épület, és kisebb kálvária a jegyek beszerzéséért.

Jegyet kétféleképpen lehet venni: aranyáron, a szokásos, hagyományos módon, és az előadás napján diákjegyet, csupán 100 rubelért (kb. 700-800 forint), ebből azonban csak 60 darabot adnak el, azt is kényelmetlen helyekre (nem elégedetlenkedem, hanem a jegyre valóban rá van nyomtatva, hogy „неудобное место”, azaz kényelmetlen hely). Ez utóbbi azonban nem egyszerű. A kasszát az előadás előtt másfél vagy egy órával nyitják, de ha az ember komolyan gondolja, hogy be is jut, már hajnalban kint kell lennie. Ez kétféleképpen történhet. Egyik az egyszerűbb, de mégis bajosabb és kellemetlenebb, ha nincs egy vezéralak, hogy egyszerűen a kasszához jutás sorrendje dönt. Azonban, nem tudom mikortól kezdődően, van a diákok között egy önszerveződésű hagyomány, a következő módon: aki elsőként ér ki reggel (tehát olyan hat órakor), az elkezd egy listát, amire feliratkozhat az érdeklődő. Ezt még nem is kell személyesen, egy egész csoport helyett is mehet egy vállalkozó szellem. Majd a nyitás előtt egy vagy fél órával a lista alapján sorba állás következik. Ehhez a következők kellenek: a listára végig vigyázzon egy arra rátermett személy, legyen egy „hős”, aki ezen sorrend alapján rendezi az embereket, és hogy a közösség is vevő legyen erre. Nyilván, ha az első kettő adott, a harmadik már nem kérdés, hisz hatvan embernek érdeke, hogy bejusson, így kialakul egyfajta mikro társadalmi lojalitás, figyelve egymásra, és egymás helyére. Ha ezek adottak, tolakodóknak nincs sok esélyük.

Legutóbb ez így történt, magam is ott álltam a déli előadásig reggel héttől, bár kissé megviselten, hisz az előző éjszakát hagyományosan a belvárosban töltöttük. Azonban első alkalommal, magunk sem ismerve, hogy ezt a listát nem kérik el tőlünk a kasszában, nekik mindegy kinek adják el a jegyeket, ment a tolakodás, melynek, nem szívesen vallom be, a mögöttem lévők is áldozatai voltak. De végül minden ismerősnek sikerült mindkét alkalommal bejutni.

Mind az operára, mind a balettra kissé fáradtan érkeztem, és így az elején félő is volt, hogy elalszom – főleg hogy a bevezetők mindkét esetben kevésbé érdekesek voltak. Az opera természetesen orosz nyelven ment, de a színpad fölé kivetítették a szöveget angolul, így könnyen lehetett az eseményeket követni. Röviden: a díszletek fantasztikusak voltak, az előadók isteniek, az élmény magasztos (elnézést, elkaptak a nagy szavak). Helyünk a legfelső emeletre, közvetlenül a színpad mellé szólt, vagyis ha az ember ült, semmit nem látott, de ha állt, nagyon jó volt a kilátás, egyedül a háttér volt takarásban, azonban volt a székektől nem messze a falon egy tévé mindkét oldalon, így ott láthattuk milyen is volt a darab környezete.

A Diótörőről pedig csak annyit, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni (ráadásul a magas helyek kimondottan jók voltak, átláthattuk a koreográfiát, amit lenről nézve nem lehetett volna), amit az is jelzett, hogy miután előző nap óta nem aludtam, hazaérkeztem után még legalább három-négy órát ébren töltöttem, annyira feldobott az élmény.