Sör

Kedves Napló!

Oroszország az a hely, ahol ha kinyitod a sört, várnod kell, hogy kicsit felmelegedhessen, és ihassad...

Egy újabb szép nap

Kedves Napló!

Ha jó a kedved, hajón a helyed! Elnézést, hogy ilyen gyenge szóviccel kezdek, csak még mindig feldob a tegnapi nap emléke. Ez a hét eddig egészen fantasztikusan alakult: voltak csúnyára sikerült esték, jártunk erre-arra, ma karnyújtásnyi távolságra voltam magyar földtől (csak zárva volt a nagykövetség), buszoztunk, kipróbálva az innen eddig ismeretlen, kissé idegőrlő élményt, új helyeket bejárva, sőt vettünk jegyeket két komolyzenei estre a Csajkovszkij koncertterembe; így már azt is nehéz elhinni, hogy a tegnap is csak néhány órája volt.

Tizenegy körül indultunk a kollégiumból, el a Kijevszkij pályaudvar mellé, onnan indulnak a városnéző hajóutak is (Belive it or not, the train can swim!). Három előtt elég kedvezményesek a jegyek, diákigazolvánnyal meg pláne, tehát fel a hajóra, amely mintha csak ránk várt volna, nem sokkal felszállásunk után el is indult. Egy kicsit leültünk lent, a zárt térben, de innen természetesen nem volt az igazi a kilátás, így hamarost felsétáltunk a nyitott fedélzetre. Az idővel mondhatjuk, hogy szerencsénk volt, nem a legfényesebb, de ha el is eredt néha kicsit, nem volt több gyenge szemerkélésnél. Ami valóban némileg zavaró volt, az a hideg szél, de ezzel is sikerült megküzdeni, és amikor épp nem fújt, a korábbiak után kimondottan jól éreztük magunkat. Személy szerint ez a felhős idő különösen hangulatosra varázsolta a távoli felhőkarcolók társaságainak képét, beleértve a sztálini „hét nővért” is (Sztálin ideje alatt épült, hasonló küllemű toronyházak), köztük a távoli Lomonoszov Egyetemet is. Tehát utunk első felén ők kísértek minket, a jobb oldalon előtérben pár elhagyott, kisebb gyárépülettel, majd sűrű parkokkal, melyeket itt-ott megszakítottak a sétányok, szobrok, a másik oldalon pedig kedves kis épületek, szolid, olykor ligetszerű környezettel. Ahogy közeledtünk a központhoz, hamar véget ért a zöldövezet, egyik parton lakóházak, másikon épülő hullámvasút és a Tretyakov képtár XX. századi gyűjteménye, meg persze a Péter-óriás. Majd jött a „kötelező” rész, a Megváltó Krisztus székesegyházzal, a Kremllel, a Vörös térrel, de személy szerint nekem az eleje tetszett a legjobban – az a környék, azok a képek még teljesen újak voltak. Újra előtört a „Moszkvában vagyok!” érzés, ahogy a szürke időben a szürke hullámokon úsztunk, a szürke hajón az olykor szürke házak közt – de mégis élénk-nyugodt, békés-lelkes hangulat tört rám, egy csepp szürkeség nélkül. Hajóutunk a végéhez közeledett, a kikötőben pedig érdekes látványfogadott minket: egy, az útról lesodródott, betegen pihenő autó, természetellenesen álló kerékkel.

E mellett elsétálva a metróhoz indultunk, hogy az Arbaton, a bevásárlás központjában folytassuk utunk. Egy orosz gyorsétterem–lánc, a Mu-Mu egyik üzletében ebédeltünk, majd egy kis kávé, és elszabadult a pokol… Az utcán voltak kipakolva antikvár könyvárusok, igen barátságos árakkal, és itt picit leragadtam. Végül két könyvvel gazdagabban mentem tovább, de meg kell említsem, milyen szívmelengető volt látni az egyik standon az Akadémiai Kiadó egyik orosz-magyar szótárát. Sajnos azonban ez nem volt elég, és elmentem a könyvkedvelők soha ki nem hűlő purgatóriumába, a Дом Книги-be (Dom Knyigi; Könyvház). Nem hasonlítható semmilyen otthoni élményhez, még az Árpád-téri Alexandra is könnyedebb helynek tűnik, pedig ez csak két szint, de az alapterület jóval nagyobb. A sok ember, és a még több könyv között, melyek sűrűn sorakoznak a sűrű polcokon, egyrészt az ember alig tud mozdulni, ráadásul sokszor ötletem sem volt hol keressem, amire épp kíváncsi voltam. Tétova és tanácstalan botorkálás után kiválasztottam amiért tulajdonképpen jöttem (egy egynyelvű orosz szótár), és menekültem, ahogy tudtam.

„Sokkomat” a metrón sem tudtam kipihenni, mert csúcsidőben próbálkoztam az egyik legforgalmasabb járaton. Nem volt erőm átszállás után tovább utazni, így sétáltam egy keveset a Чистые Пруды (Tiszta tó) körül, majd ahogy az egyik padon pihentem, egy előttem elsétáló hölgy szólt a kisgyermekének, hogy „Gyere kicsim!”. Nem álltam meg, hogy ne köszönjek, így beszélgettünk egy keveset. Mesélte, hogy elég sok magyar él itt, és minden hónap utolsó szerdáján van magyar találkozó. Megadtam neki az email címem, így a következőről remélhetőleg már én is fogok értesülni, és azt hiszem, el is megyek.

Végül, fáradtan, de hazatértem. Örültem a könyveimnek, majd lepihentem, hisz ma újabb nap várt rám, ha nem is ily hosszú és tartalmas, de szintén kellemes, ahogy arról már bevezető soraimban írtam. Holnap pedig…? Múzeum. Majd mesélek.

Жизнь в обшаге - Élet a koliban

Kedves Napló!

Az élet a kollégiumban hol pörög, hol döcög. A túl sok szabadidőt az ember nem mindig képes hasznosan eltölteni, és sajnos teltek órák lohasztó semmittevéssel – „tétlenség a lélek megrontója”.

De beszéljünk a mindennapi teendőkről. Például a főzés; egész jó a konyha, van hely, két működőképes villanytűzhely, és az erkély mellett ez a másik központi társasági helyiség. Hét-nyolc ember el tud főzőcskézni egymás mellett, s ha nem akarod csendben tölteni ezen perceket, mindig van kivel szóba elegyedni. Sütő sajnos nincs, pedig már nem esne rosszul akár valamilyen háziasabb hangulatú süti, de egy szimpla mirelit pizza sem. A két asztal a hozzájuk tartozó padokkal pedig elég helyet adnak leülni, előkészíteni az ebédet/vacsit, és még ott el is fogyaszthatod, ha úgy akarod.

A mosás már problémásabb elem. A kollégiumban van egy mosoda, de elég drágán működik, 45 rubel/kg, ami nem olcsó, legfeljebb nadrágot, pulóvert és törülközőt érdemes idehozni. Amúgy pedig megy a kézimosás a kádban, majd a teregetés, ahol van hely: csövek, párkányok, szék, ágyszél, zuhanyfüggöny-tartó, lámpa.

A koli elég biztonságosnak mondható. Tényleg csak a már nagyon ismert arcokat engedik be igazolvány nélkül, és a szintszomszédok is ismerik egymást, legalább látásból. Sőt, néha oly erős a szigor, hogy bizony jön esténként a járőröző biztonsági, és rá-rászól a túl hangos egyénekre, hogy fél kettőkor már ne ordibáljanak – ezt ki-ki vérmérséklete szerint teszi, egynéhány ismerősömnek már voltak kisebb konfliktusai a helyi „hatóságokkal”.

Amúgy van itt könyvtár, menza, büfé, bolt, sportpálya és -terem, edzőterem, könyvesbolt (elsősorban tankönyvekkel), és segítőkész emberek. Szintenként van tanulószoba és egy pihenő klub is – ez utóbbiban eddig még nem voltam, csak az ajtórésen vetettem be egy kíváncsi pillantást.

Szóval egész kényelmes itt, élhető, lakható, ad lehetőséget elfoglaltságra. Bár ez csak másodlagos, mert az első az, hogy van-e igény, hisz ha az van, lehetőséget magadnak is tudsz teremteni. Segíts magadon…

Kisvárosi kolostor – kolostori kisváros

Kedves Napló!

Szombaton nemcsak, hogy végre kimozdultunk, de magunk mögött is hagytuk Moszkvát egy pár órára. Elmentünk a Jaroszlavszkij pályaudvarra, és vettünk jegyet az itteni HÉVre (електропоезд/електричка) Szergejev Paszadba, egy körülbelül 75 kilométerre fekvő településre, az Arany Gyűrű (a fővárostól északkeletre fekvő néhány, kulturálisan és történetileg jelentős kisvárosok közös megnevezése) egyik városába.

Itt található Szentháromság kolostor, melyet az 1300-as években egy szerzetes alapított. Persze mai alakját csak hosszú évszázadok viharai és cári adományok és hálák során érte el. Nagyon jó volt végre egy kicsit más orosz levegőt szívni, már az utazás maga is örömet szerzett, melyet csak tetéztek az állomások között váltakozó spontán termékbemutatók, árusok (univerzális törlőszivacs, igazolványtokok, fésűk, lámpák, stb), egynéhány kéregető, és egy kántáló bácsi – ez utóbbit, visszafele, már csak félálomban hallottam. Rövid séta az új helyen, mely során megtaláltuk, merre tovább, mely nem volt nehéz a már távolról büszkén magasodó kupoláknak hála.

Persze, szombat lévén, az élményre is volt egy kis hatással, hogy sok volt a turista (persze mi magunk is azok volnánk), ám ezt mégis árnyalta, vagyis inkább fényesítette, hogy legalább a fele nem „kulturéhes” fényképezkedő volt, hanem hívő idelátogatók – a zarándok talán erős kifejezés lenne. Belül pedig mintha egy középkori hangulatú igazán kis városban sétáltunk volna. Utcácskák, összenövő terek, kisebb-nagyobb templomokkal, egy szent vizű kút, középen pedig uralkodó, hatalmas székesegyház. Először körbesétálgattunk, turisták, látogatók, és szakállas, erőstekintetű szerzetesek között. Ezután tértünk be az említett központi építménybe. Nagy magasságok, mellettük szűknek tűnő, mégis tágas terek; fényképező, táblákat olvasgató emberek, szentek szarkofágjai előtt meghajló, keresztet vető, majd azt megcsókoló hívők, játszó gyerekek – s ezt a változatosságot nem találtam zavarónak, mintha mindennek meg lett volna itt a helye. Mellettem a csúszós padló okozta örömöket élték a 10 év körüli fiúk, előttem egy könnyes szemű, szép, szelíd arcú nő sétált kendővel a fején, mögöttem az idegen vezető mesélt angol, orosz, német, vagy éppen kínai nyelven. Alul ikonok, gyertyák, szentek sírjai, melyeket meredeken világította meg a koradélutáni fény, feljebb végtelenbe vesző freskók, számomra csak sejthető jelenetekkel, az oltárnál pedig szentek sorokban figyelő tömege, több méter magasan. Nehéz volt szabadulni az élménytől, és utána még jó ideig csendesebben folytattuk utunkat, mely lassan a vége felé, de legalábbis visszaúthoz közeledett.

Szép ez az Oroszország. Mielőtt elindultam, mondtak mindent. Szörnyű, tömeg; rendes emberek, de borzalmas viszonyok, amit utálni fogok; fantasztikus élmény. Természetesen mindnek igaza lehet részben, de ez az amit nem nagyon hangoztattak, hogy lesz tán rossz is, de ugyanúgy jó is. Sőt…

Éjjeli utak

Kedves Napló!

Egyik legnagyobb, ámbár kissé költséges itteni élményeim az éjszakai taxizások. Még nem volt sokszor részem bennük, és anyagi megfontolásokból remélem, nem is lesz sok, mégis egészen lenyűgöző percek ezek.

Éjjel szabadok az utak, még ez a város is elcsendesedik pár órára, így van értelme a nagyobb sebességfokozatoknak is, nem lomhán kell végig araszolnunk a forgalmon. Kevés az autó, a gyalogos szintúgy, de nem a látnivaló. Kollégiumunk a város déli részén van, az eddig látogatott helyek pedig a központ északi régiójában.

Már az eleje is tetszik, kezdem élvezni a szerény nyelvtudásommal alkalmazott alkudozást – mínusz 100 rubel az alap, bár ezzel ők is számolnak. Megvan az ár, és beszállás. Ilyenkor láthatjuk éjszakai fényében például a Bolsojt, a tereket, a szobrokat, melyek mintha álmosan tekintenének maguk elé, kisebb-nagyobb utcákon haladva, el a klubok előtt, ahol sor már nem áll, de cigiző, az estét még bőven megélő fiatalok beszélgetnek, ugyanakkor néhányuk már haza is indul, mögöttük még be-belátni a kavargó tánctérre, majd a folyóhoz közeledve elhajtunk a Kreml kivilágított falai alatt, a fényben fürdő Megváltó Krisztus székesegyház mellett, és át előbb a Moszkva folyón (Péter emlékművének csúcsa kirajzolódik), majd alig egy perc múlva a Водоотводный (Vodootvodnij) csatornán, mely után széles sugárutakon gurulunk tovább magas irodaépületek és bezárt vásárlóközpontok között. Az ember keresi, hol van élet, hol alszanak, hol már ébrednek, mely helyek pezsegnek, vagy csendes éjszakai műszak, takarítás folyik. Egy alkalommal egy alig egy hónapja Moszkvába érkezett taxissal utaztam, és miközben bámultam ki az ablakon, a rádióból szóló üzbég zene egész varázslatos hangulatot teremtett.

Itt a műemlékek kivilágítása egész éjjel be van kapcsolva, így mindig van mit csodálni. Talán olcsóbb, mint egy esti városnéző kör, de azért nem feltétlen érdemes mindig így utazni. Mégis, ez egy olyan dolog, amit szerintem meg kell tapasztalni, ki kell próbálni; addig más minden templom, minden turista célpont, míg így nem láttuk őket.

De nehéz az iskola táska...

Kedves Napló!

Hát bizony ez is megvolt, az első hét az iskolában. A hétfőről már írtam, most, ha megengeded, mesélnék kicsit a többi napról is...

Tehát a kedd is elért minket. Nehezen keltünk, komolyan gondolkodtam azon, hogy ágyban maradok, de mégis, nem ezért jöttünk, hanem tanulni, tanulni, tanulni, hát elindultunk. A teremben keserédes hír várt ránk: az első óra, az országismeret, elmarad. Sebaj, legalább reggeliztem, s lelkileg készültünk a következő órára - bár később úgy éreztük, erre sehogy sem lehetett volna készülni. Frazeológia: a tárgy érdekes is lehet, azonban mindannyiunkat megrémített, mennyire nem értettünk semmit, azaz nagyon keveset a tanár beszédéből. Az óra végére elért hangulatunkat pedig csak fokozta, hogy a tanár azzal búcsúzott, hogy tudja, nincs sok időnk a következő óráig, ami háromkor kezdődik, s addig még van egy fonetikánk, mégis jó lenne, ha átnéznénk az órán vetteket. Néznénk mi, csak nincs mit...

Már megint kezdtünk örülni, amikor az ebédszünet után, a fonetika tanárra várva úgy tűnt, ez az óra is elmarad. Azonban lelkes csoporttársaim kutatásba kezdtek, intézkedtek, s fél óra késéssel elkezdődött az óra az előadóval, aki nem is tudta, hogy lesz foglalkozás. Elég muris volt, ahogy túlaffektált, a hangokat, és különbségeiket érzékeltetendő, mindezt krétás ujjaival mutatva, melynek az volt az eredménye, hogy bő 45 perc múlva csupa por volt az arca.

És vissza a frazeológiához - azonban sokkal jobb zárással végződött. Az elején mondta, hogy mivel a második óra egy gyakorlat, itt a diákoknak kell többet beszélni - "csendes két óra lesz", gondoltam. Azonban végül meglepően jóra sikerült, s így újabb jó tárggyal bővültünk.

Szerda: ugyanaz mint hétfő, fordított sorrendben, először dupla nyelvóra. Az első részben feladatokat oldottunk, utána pedig átjött egy másik csoport, és velük beszélgettünk ismerkedtünk - szerencsére egy szinten voltunk. Utána pedig egy csendes, nyugott (unalmas?) irodalom, méltó zárásaként a hét nehezének, ugyanis a csütörtök a mi szünnapunk, mely ennek megfelelően eseménytelenül telt - na meg gyógyulással.

Végül egy pihentető péntek várt ránk, egyetlen órával (üzleti orosz nyelv, egész jó), az is háromkor kezdődően. Konklúziók az egészet illetően? Semmi különös, suli, órák, szünetek, némi készülés... mint otthon. A nyelvet leszámítva (nyilván), nem a tanítás/tanulás az, amely leginkább érzékelteti velünk, hol is vagyunk. A többiről pedig már írtam, és remélem még fogok is.

I Love Moscow

Kedves Napló!

Ma újra meghódította e város a szívemet. Vasárnap délután volt, későn keltem (nem esti bulizás, még mindig inkább gyengélkedésem miatt), és Hédivel kicsit már ki akartunk szabadulni a kollégium egyre fojtogatóbbnak tűnő légköréből. Tehát elmetróztunk az Oктябрьская-ig (Aktjaberszkaja), és ott kis kerülővel eljutottunk a Moszkva folyó partjáig, ahol várt ránk Nagy Péter hajós szobra. Kicsit furcsa az összhatás, de mégis, idegen szemnek elég megnyerő (mondhatni "teccetős"). Ahogy árnyéka alatt, nagyságától kísérve sétáltunk a túlparton, elértünk a Művészetek Parkjáig, ami a Tretyakov képtár kihelyezett galériája előtt terült el.

Ez a park megint csak felüdülés volt testnek és léleknek egyaránt. Jobbra, még jobbra és kevésbé jobbra sikerült szobrok uralják a területet (portrék, ábrázolások, és a múlt emlékei - elvtársak fel-felbukkanó céltudatos tekintete, és az ezeket igen találóan körülvevő, a képet árnyaló torzók), melyekhez hol szélesebb utakon, hol eldugottabb kis ösvényeken és hidakon lehet eljutni, de van rengeteg hintapad, akad itt játszótér, és kisvendéglő is - öröm kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ami külön frissülés volt, hogy végre nem egy kimondottan turistalátványosság volt a színhely, mint a Vörös tér fényképező tömege, hanem egy kicsit nyugodtabb, s ez nem is színtisztán autentikus, de valahogy életszerűbb díszletként szolgált számunkra. Ehhez a hangulathoz nem utolsósorban az is hozzájárult, hogy útban elkerült minket az emberáradat, a nagy forgalom, s meglepő volt, hogy ez a város ilyen csendes is tud lenni - vélhetően a szombat estét pihente ki.

Ezután átmentünk a Kрымсий (Krimszkij) hídon, mely út bizony tovább tartott, mint szükségeltetett volna, nehezen szabadultunk ugyanis az őszi, késő délutáni napfénybe öltöztetett város látványától, melyet csendesen szel ketté a víz. Nézelődtünk, leültünk kicsit, majd a túlpartra átérve visszafele indultunk, elsétálva a Megváltó Krisztus székesegyház mellett. Utunk a végéhez közeledett, az Alexander kertben, ahol egy sörrel és egy cigivel nyugtáztuk a napot, s lassan a metróállomás felé vettük utunk.

Egy igazán hálás napra tekinthetek vissza, egy olyan pár órára, mely megnyugtatta olykor-olykor felmerülő "hülye turista" hangulatom, hogy itt vagyok a világ tán nem legnagyszerűbb városában, de mégis egy olyan helyen, ahol illik a lehető legtöbbet magunkba szívni. Bár azt mondják, ha ez tudatos cél, az nem az igazi - legyen ilyen minden nap, perc, és minden pohár bor!

Apróságok

Apróságok

Kedves Napló!

Nem meséltem még az itteni taxizásról, bár sok tapasztalatom még nincs is, mégis, csak pár szót. Akkor utaztunk ilyen módon, mikor a klubok közül „válogattunk”, és a végső cél túl messzire volt. Tehát keresgéltünk az autók közt, és egyszer csak az út szélére lehúzódik egy különösebb jelzés nélküli autó, és kérdi: „Taxi?” Meséltek nekünk a nem hivatalos fuvarozókról, leginkább azt, hogy kerüljük őket, mert sokkal drágábbak. Ez egyáltalán nem igaz, a kulcsa az egésznek, hogy előre meg kell beszélni az árat. Nem kell alkudozni, nem kell vitatkozni, ha nem jön össze a reális ár (ami nem sűrűn fordul elő), egyszerűen tovább kell lépni, és pár pillanat múlva már szól a következő. Így amikor mi rákérdeztünk az árra, azt mondta, 300 rubel, és mikor visszakérdeztünk, hogy 200 rubel jó-e, gond nélkül beleegyezett. Persze, nem érdemes akármilyen kocsiba beülni, de ha fiúk is vannak a társaságban, nem hiszem, hogy baj lehet. Nálunk is, minden gond nélkül zajlott.

Másik fontos utazási mód a metró. Már írtam, milyen jól kiépített, viszont ahogyan egyrészről barátságosabb, másrészről kedvezőtlenebb. Az nagyon jó, hogy (amellett hogy tényleg olcsó) éjjel egyig járnak a vagonok – az egész város később nyugszik, tovább vannak nyitva a boltok, sok a 24 órás üzlet, és 10-kor is még mindent kapni. Viszont utána később indulnak, mint a pestiek, csak háromnegyed 6-kor. Nekünk ez annyiban okozhat kényelmetlenséget, ha nem akarunk addig bulizni a városban, de szerintem a hajnalban munkába igyekvőknek is kényelmetlen, sőt, nyilvánvalóan rosszabb, mint a mi esetünkben.

Tegnap pedig végre eljutottunk a Vörös térre – annak esti díszvilágításával. Még ekkor is sok ember sétált arra, ilyenkor is voltak idegenvezetések, és persze a látvány az, ami magával ragadó volt. Rengeteg, nagy teljesítményű reflektorral világítottak a székesegyházra, a Kremlre, a Gumra, a Történeti Múzeumra, meg persze Lenin nyughelyére. Ami örömömet árnyalta az a fránya betegség, ami bennem tombolt. Valószínűleg vírus lehet, mert elég sokan gyengélkednek a koliban – így talán hamarabb is végzünk vele. De mára, hála a sok inhalálásnak és a töménytelen teának, nem is szólva két tál jó levesről, már jobban vagyok. Remélem így is folytatódik.

Ellenben vissza kell vonjam pár megjegyzésem, vagy legalábbis javítanom kell, ugyanis a minap találkoztam az eddig „rejtett” hajléktalanokkal. Természetesen egy aluljáróban tengették az idejüket; de így is, másfél hét után csak egy csoport – vagy nagyon más helyeken járok (ez a valószínűbb), vagy nem is rossz arány.

Most pedig nyugovóra térek. Holnap megint suli (ma nem volt), és jó lenne addigra még egészségesebbnek lenni. Szép éjszakát!

Moszkvai ábécé

Moszkvai ábécé

…autók, álom, betegség, cigi, csajok, duma, eső, élet, forgalom, goromba, gyerekek, haza, ismeretség, ín, jó, kutyák, lámpa, lyuk, monoton, „nemértem”, nyak, orosz, ósdi, örök, őrök, parti, q, reggel, sok, szerelem, tél, tyúk, uborka, úr, üres, űz, változékony, WC, x, y, z… zs…

Újra gólya

Újra gólya

Kedves Napló!

Megvolt az első nap a suliban. Be kell valljam, nem vártam. Egyrészt mert kicsit tartottam tőle, másrészt mert elég kényelmes volt a könnyű semmittevés. És bizony reggel sem volt könnyű időben kelni, pláne hogy figyelembe kellett venni, immáron öten osztozunk a fürdőszobában, amire ha nem figyelünk, könnyen késésbe torkollhat.

Első óra, többeknek is. Értem ezalatt, hogy akivel az óránk volt (a huszadik század orosz irodalmának első fele), neki szintén ez volt az első tanítása. Csupa gólya, akik ijedten néztek egymásra, tanári asztalon innen és túl. Ellenben nagyon kedves volt, erősen emlékeztetett egyik pesti tanárnőmre, vélhetően ő is ilyen lehetett kezdő korában. Szegény nagyon zavarba lehetett, mert rengeteg kérdésére volt zavart csend a válasz, és mint utóbb megtudtuk, attól félt, hogy ennyire nem érdekel minket az óra. Ez természetesen nem (teljesen) így volt, csupán hol értettük mit mond, hol nem. Mindenesetre elég hosszú másfél óra volt, még úgy is, hogy végigkérdezgetett minket, mi a kedvenc korszakunk, ki a kedvenc írónk az orosz irodalomból, miért, és mi szerettette meg velünk az olvasást. Végül pedig egy viszonylag barátságos, de ismerjük be, nyelvtudásunk szintje miatt mégis kényelmetlen olvasmány listát adott.

Tíz perc szünet után pedig a nyelvgyakorlat első órája következett, nagyon kedves, ám roppant feminista tanárunkkal. Aranyos kis ismerkedés után egy orosz szövegecskét futottunk végig az orosz konyháról, meglehetősen könnyű nyelvezettel (persze nekem így is adódtak gondok). Az óra dupla óra, azaz négyszeres, tehát kétszer másfélóra. Közben tartottuk az ebédszünetet. Itt, az intézetben fél tíztől kezdődik az első óra, tizenegyig, eztán tíz perc szünet, mely tizenkettő negyvenig tart a következő. Ilyenkor jön a negyven perc szünet, hogy utolsó óránkat három előtt tíz perccel fejezzük be. Utolsó, a mai nap, de holnap például fél ötkor végzünk – ha azt mondom, alig várom, bizonyára érezhető benn a kicsit direkt szarkazmus.

Tehát mai utolsó órák vége felé átnéztünk a könyvtárba, hogy átvegyük kölcsönzött tankönyveinket (Перспектива 2-3 - Perszpektiva 2-3). Sokat még nem forgattam, meglehetősen barátságosnak tűnnek, meglátjuk. Sokat nem mondhatok, sem arról, hogy sikerült-e lendületbe jönni, sem arról, hogy jó lesz-e, avagy nem; ez úgyis a jövő emléke lesz…