Beszélnek-e az oroszok oroszul?

Kedves Napló!

Nem egyszer találkoztunk itt azzal a jelenséggel, hogy az oroszok nem nagyon hajlandóak a rossz orosszal beszélő emberekkel saját anyanyelvükön kommunikálni.

Boltban, utcán, klubban előfordulhat, hogy valakivel éppen gyakorolnád az orosz nyelvet, és mondjuk a nagy háttérzaj és szédületes beszédtempója miatt visszakérdezel, akkor legyint, és átvált angolra. És onnantól megeshet, hogy te akárhogy próbálkozol, és válaszolsz az angolul feltett kérdésekre oroszul, csak Shakespeare nyelvén beszélgethetsz a továbbiakban.

Vajon miért van ez? Talán mert annyira önérzetesek, hogy sérti őket a rossz akcentus és a sok hiba? Vagy így akarnak előzékenyek lenni, ezzel akarnak segíteni? Egyszerűen csak ők is szeretnének egy idegen nyelvet gyakorolni? Nem tudom, de szerencsére, bármennyire nem egyedülálló ez a reakció, gyakorinak sem mondható, és jóval több az elenpélda.

Pétervár – Ermitázs

Kedves Napló!

Ermitázs – a hely, ahol még én is eltévedtem (hozzá kell fűzni, hogy a térkép is pontatlan volt.) Hatalmas múzeum (a harmadiknak szokták mondani – Louvre és Tate Galéria), rengeteg kiállítás, hatalmas nevek.

Sok időm nem volt rá, mert a napi rangsoromban a Nabokov-ház jobb helyet foglalt el, és oda mentem elsőnek – személy szerint megérte. Majd át a Remete-lakhoz, és be a múzeumba. Vasárnap volt, így a sor pedig hosszú, de fél óránál, negyven percnél nem kellett többet várni, tehát volt bő két órám zárásig.

Ha az ember különösebb érdeklődés nélkül csak keresztül akar sétálni a termeken, két óra szerintem akkor sem lenne elég. Kinéztem hát három vagy négy gyűjteményt, ami jobban érdekelne, és próbáltam csak oda eljutni, aztán ha marad idő, még körülnézünk. Mint bevezetőm talán sejtette, nem sikerült tartanom magam a tervhez. Szinte kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem a térkép, a teremszám, és a műtárgyak között, több, de inkább kevesebb sikerrel. De végül is láttam a palotatermek díszességét, a távol-keleti művészet egy szeletét, 18-19. századi francia festők képeit (csak azért nem kezdek felsorolásba, mert kínos volna, hogy csak azokat említem, amiket egy negyedikes is ismer), és végül kis ízelítő az antikvitásból.

Fáradtan zsibbadt fejjel jöttem ki, de végül is: Ermitázs – pipa. Bizonyára párakat elrémíthet ez a hozzáállás, de: egy, nem vagyok kimondottan érzékeny a képzőművészetek iránt; kettő, igenis óriási hely, és zsibbasztó ennyire tömören fogyasztani a kultúrát; három, ez már az utolsó teljes napunk volt (másnap koradélután indult a vonatunk), tehát kicsit fáradtak is voltunk; négy, ha az ember Péterváron jár, igenis „kötelesség”, de legalábbis elvárt megnézni az Ermitázst, így ne csodálkozzunk, ha picit „pipaként” tekintjük meglátogatását.

Fáradt fej, fáradt test: intenzív négy és fél napot töltöttünk ebben a csodálatos városban, bár így is kevésnek éreztük az időt. Még rengeteg megnézni való maradt, másrészt a város tényleg elképesztő, s bár az ott lakók bizonyára másként tekintenek rá, nekünk ez a pár nap nagyon kevés volt, hogy megunjuk. Szentpétervár, még találkozunk…

Pétervár – Éjjel a folyón

Kedves Napló!

Pétervári utunk egyik legszebb emléke az éjszakai hajóút a felnyíló hidak alatt. Éjjel háromnegyed egykor indultunk, a hajó bizony tele volt vendégekkel. Ki a vízre, kis körözés, majd valamikor fél egy körül megálltunk az első híd előtt. Hamarosan, mint két tenyér, a hídtest két része az égbe emelkedett. Nem csak mi csodáltuk, a parton rengeteg ember várakozott, fényképezett és szemlélt, majd vándorolt egyik hídtól a másikig. Ahogy mi is, kis turistahajók apró flottája szelte együtt a habokat.

Természetesen a város megint gyönyörű volt, fények, épületek, hangulatok… Megkerültük a Péter-Pál erődöt, elhaladva egy nyúl szobor mellett, melyet ha az ember eltalál egy érmével, akkor teljesül a kívánsága – állítólag. Eztán az Auróra felé úsztunk, a nagy múltú hadihajót megtekintve. Ami mégis talán a legjobb volt, hogy ne csak látványosságnak tűnjön az egész procedúra, amikor egyszer oldalra pillantva nem egy városnéző csónakot, hanem egy nagyobb tankhajót láttunk, éjszakai munkaútját járva a Néván.

Visszafele az egyik híd már újra összezárva volt: megkönnyítendő az éjszakai közlekedést, hisz eléggé megbéníthatja a várost, ha hajnalban nem lehet átjutni a folyón. Így egynémely hidat az éjszaka még egyszer egy negyedórára átjárhatóvá tesznek.

Közben persze eleredt kicsit az eső, de különösebben nem aggasztott minket, az egész kárpótolt a kis hidegért – na jó, a folyón elég hideg volt. Viszont volt takaró bőven, ami sokat segített. Persze kiszállásnál azért már örültünk, hogy irány a meleg szállás.

Pétervár – Cári falu

Kedves Napló!

Szombati napunk nagy részét újra a városon kívül töltöttük, a romantikus és a még Szentpétervár mellett is óhangulatú cári kisvárosban, Carszkoje Szeloban (Царское Село).

A város tagadhatatlanul megérdemelne egy hosszú beszámolót történetéről, neveiről, mi minden történt ott, mi minden miatt fontos, ám kellő ismeretek hiányában ettől eltekintenék, szorítkoznék inkább csak a személyes oldalára. Tehát ugye elég fáradt volt a csapat azon része, mely este tovább itta magába Pétervár éjszakáját, így a csapatnak is tagadhatatlanul szét kellett válnia, és kivételesen aznap én voltam az egyik leglassabb. Nem terveztünk, és végül nem is csináltunk semmi komolykodósat, nem rohantunk múzeumból múzeumba, nem kutattuk az útikönyvben, mit nem szabad kihagyni; egyszerűen bementünk előbb a nyaraló palota hatalmas kertjébe, majd magába az épületbe is. Rengetegen sétáltak, és igen mulatságos volt, ahogy egynéhányan koszorút fontak fejükre az őszi falevelekből, és mint hippi-nimfák/faunok járták az ösvényeket. Ez a park amúgy tényleg megint szép volt, ligetes, egy nagy tóval, több kisebb patakkal, szobrokkal, hidakkal, sok-sok érdekességgel. Viszont alig bírtuk kerülgetni a fényképezkedő boldogtalanokat, akarom mondani házasulókat. Viszont el kell ismerni, valóban jó terep erre a célra.

A palotára már nem volt annyi erőnk, hogy figyelmesen végighallgassuk az idegenvezetést, mindenki a maga tempójában átsétált a termeken, melyek természetesen impozánsak és díszesek voltak. Eztán haza indultunk, busszal, ahogy jöttünk. Ezzel kapcsolatban az volt érdekes, hogy nem az utazás elején kellett fizetni, hanem a leszállásnál, kifizetve a két város közti táv fix tarifáját, attól függetlenül, hol szálltál fel/le.

És végül vissza a szállásra pihenni, ugyanis jött a kirándulás egyik fő attrakciója, amiről hamarosan írok.

Pétervár – Éjjel

Kedves Napló!

A szombatra tervezett bulizás végül átcsúszott péntekre. Szerény létszámú, de eltökélt csapat vágott neki az éjszakának, annyi ismerettel, hogy mondták, melyik utcában találunk biztosan magunknak valót. Az említett utcában valóban volt több hely is, te többnyire elég kicsik. A két nagyobb közül pedig az egyikben magánrendezvény volt, így csak egy maradt, de az elég jó is volt; nevére sajnos nem emlékszem.

Ami picit meglepett, hogy miután a kidobó (na jó, biztonsági szolgálat munkatársa) leszűrte, hogy nem oroszok vagyunk, rögvest átváltott angolra. Ezzel Moszkvában eddig nem nagyon találkoztam, bár nem is jártam sok helyen. Tehát beléptünk, és bizonyára koraiak voltunk, mert még igen kevesen voltak. Nem baj, picit ismerkedtünk a hellyel, leültünk, ittunk. Ez egy (a bejáratot a földszinten nem számítva) két szintes klub volt, két-két nagyobb helységgel. Fent volt a nagyobb tánctér, és egy bár, alatta pedig egy kis csendes(ebb) pihenő, és egy újabb bár, jóval kisebb hellyel a táncnak, ellenben sokkal jobb zenékkel. Így miután a buli kezdett lendületbe jönni, időnk nagy részét itt töltöttük.

Még itt is máshogy éreztem magam, mint a fővárosban, bár ez már lehet, hogy belemagyarázás, mindenesetre itt kicsit többet ittam, mint Moszkvában szoktam, ahol a bulikban alig iszom (sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam). Úgy éreztem, itt egy kicsit el lehet lazulni, kisebb az esélye bármilyen balhénak, plusz ahogy elnéztük, ez a jobb helyek közé tartozott.

Végül hajnalban zártuk a bulit, de nem túl későn; hisz ha egyszer már ott vagyunk, ahol, ne szundítással töltsük a fél napot.

Pétervár – Petergof

Kedves Napló!

Második napunkon már ki is mozdultunk a városból, el a Finn-öböl partjára, Petergofba, annak isteni palotájához és elképesztő szökőkútjaihoz.

Kicsit mesélek az utazásról is: az Oroszországban (és egyéb országokban, például Romániában is) népszerű iránytaxival jutottunk el a kívánt helyre. Igaz, nem az igazán autentikus módon, mert ezek klasszikusabb alkalmazása inkább a városon belül történik. Mi is ez? Pontosat nem tudok mesélni, mert az említetten kívül még nem használtam, de a lényeg a következő. Ez egy kisbusz, tele ülésekkel, csomagtartó nincs. Egy adott útvonalon jár, viszont nem kötődik szorosan a buszmegállókhoz, le lehet inteni szinte bárhol, és mikor leszállnál, nagyjából a kért helyen tesz majd le. Az árát nem ismerem, vélhetően drágább, mint a busz, de jóval olcsóbb, mint a taxi. (Ha tudok róla majd többet, biztos lejegyzem.)

Közvetlenül a felső park bejáratánál tettek ki minket, ahova ingyenes a belépés, de már ez is szép volt. Igazi, európai stílusú, udvari kert: nagy virágágyások, még nagyobb szökőkutakkal, mindez lugasokkal és széles ösvényekkel, utakkal közrefogva, háttérben a büszke palotával. Lassan végigsétáltunk rajta, majd le az alsó parkba, az igazán nem drága jegy megváltásával. Újabb, rengeteg, tényleg rengeteg szökőkút, egyik kiemelkedőbb a másiknál, hatalmas, immár erdős területen, melyet keresztülszel egy egyenes csatorna, mely a palota közvetlen lábánál lévő impozáns mesterséges forrástól az öbölig fut, így a hatalmas épület teraszáról meggyőző kilátás nyílik az öbölre.

Itt vagy három órát sétálgattunk, épületszárnyak, palotácskák és patakok közt, majd lassan vissza haza – hajóval. Picit várni kellett a bizonytalan indulásra, állítólag kényelmetlenül nagyok voltak a hullámok. Először sajnáltuk, hogy csak fedett hely van, de a hajó nagy sebességgel ment, így veszélyes is lett volna, plusz a menetszél sem lett volna épp „simogató”. Azért volt egy kis közlekedő, ahova ki lehetett menni, és onnan elég szép volt a látvány, pláne a városhoz közeledve, a városba beérve.

Hazaérve leginkább enni akartunk valamit, majd megpihenni. Aznapra terveztük ugyanis a fő éjszakai programot, erről később, de mivel az végül el lett halasztva, helyette más téren fedeztük fel a péteri éjszakát…