Kedves Napló!
Másodszorra futok neki az írásnak, az első elég komoly kudarcba fulladt… Néha kötelességnek éreztem az írást, s kezdtem átvenni egy nagyon fellengzős stílust, mint egy rossz útikönyvíróét. Így most megpróbálom kicsit letisztultabban, sőt, nyersebben, „tágas terek és árnyas parkok” nélkül összerendezni, mi is történt velünk az első napon.
Tehát megérkeztünk a szállásra, lepakoltunk, kicsit lepihentünk. Tizenegy-tizenkettő körül elindultunk, gyalog, térkép alapján, a közelben érdekesnek sejtett helyek irányába. Mint írtam, nagyon tetszett nekünk a különbség Pétervár és Moszkva közt, ennek az érzésnek ez a nap és a séta volt a megalapozó (de nem az utolsó) momentuma. Először az „Északi Velence” hangulattal tíz perc múlva találkoztunk, átsétálva egy hídon a sok csatorna közül az egyiken. Ezeken a kisebb-nagyobb kanálisokon gyakran járnak a hajók, természetesen a legtöbb városnéző járat, rajtuk kívül legfeljebb rendőröket láttam az efféle, „apróbb” vizeken.
Kellemes volt besétálni az Orosz Múzeum (Mihály-kastély?) belső udvarába is, utána keresztül egy nagy, szellős parkon, középen az Oroszhonban elmaradhatatlan öröklánggal, majd ki a Néva partjára… Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, mindenkinek nagyon-nagy élmény volt, ahogy elénk tárult a Péter-Pál erőd, a paloták, a hidak sorai. Nézelődtünk, fényképezgettünk, és indultunk tovább, az Ermitázs felé, ahova bemenni még nem terveztünk, csak megtekinteni, és szétnézni a Palota téren. Ha szavakba próbálnám önteni, milyen élmény volt mindez, félek vagy szörnyen közhelyes, vagy émelyítően émelyítő, vagy mindkettő lennék, így ettől eltekintenék.
Eddig napos időnk volt, mondhatni meleg, de délutánra beborult, és mesésen esett az eső (hol volt, hol nem…). Ettünk egyet egy gyorsétteremben (Питербургеръ – Pityerburger, tűrhető szóvicc, viszont tényleg finom kaja), majd még két közös célpont után a csapat szétvált: nyolc fő, ha nem kimondottan baráti társaság, nehezen kezelhető együtt. Ekkor jártam először Nabokov házánál, majd elsétáltunk Raszkolnyikovéhoz, eztán Új-Hollandiára (egy sziget). Bár utóbbira nem sikerült bejutnunk, október harmadikával zárták a területet, és a lányok kedves mosolya sem volt elég, hogy jobb belátásra térjenek. Máig sem tudom, mi a története, funkciója a szigetnek (lehetne erősebb a tudásszomj), de kívülről vörös falú, elhagyott, gyárépületnek tűnő házak szegélyezték partját, valóban érdekes, szép látványként, így a belső nagyobb térről és kisebb tóról jobbára csak térkép alapján értesültünk.
Majdnem zárásként elmentünk egy kávézóba, ahol nagyon(-nagyon-nagyon) finom csoki tortát ettem. Kis kerülővel pedig elindultunk haza: először át egy hídon a Néva egy nagyobb ágán, ahol megbűvölve, jó negyven percig csodáltuk a várost egy sziget csücskéről (egy pétervári szerint is innen a legszebb), el az erőd mellett, vissza egy újabb hídon, és végül fáradtan, de meg nem törten haza.
Első nap nem csináltunk semmit, nem mentünk múzeumba, nem hajóztunk, nem mentünk be egy székesegyházba sem… Ezeket későbbre hagytuk és nem is baj, kellett egy kis ismerkedés, és ezt a semmittevés sem érezte egyikünk sem semmit tevésnek. Ráadásul ha idegennel találkozunk, vele sem feltétlenül vetkőzéssel kezdjük, minél többet megmutatva magunkból. Csak apránként…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése