Pétervár

Kedves Napló!

Visszaértünk Moszkvába, vissza a keleti nyugatról, a nyugatias keletre. Nem csak egy több száz kilométeres út volt ez, de egy kirándulás egy másik világba. Szentpétervár fantasztikus, gyönyörű, hihetetlen… hadd nem soroljam a közhelyeket. Korábban hallottam, hogy a város mennyivel emberibb, élhetőbb, mint Moszkva, de azt hittem csak a díszes épületekre, a lenyűgöző terekre, és a szépséges folyóra gondolnak.

Emberibb. Apró összehasonlítási pont, de kezdjük a közlekedéssel. Moszkvában, ha át akarsz menni az utcán, akkor is körül kell nézned, ha zöld lámpád van. Gyalogost csak akkor engednek át (persze tisztelet a kivételnek), ha már kiléptél eléjük, és talán megúszod egy kedves dudálással. De a Néva partján nem egyszer a járdán álltam és vártam, majd a közeledő autó, pedig tiszta volt az út előtte, lelassított, és átengedett. Ez természetesen egy lényegtelennek tűnő pontja az egésznek, mégis, érezzük ki belőle a mentalitásbeli különbséget – én nem utolsó sorban azt, hogy milyen érzés volt nekünk a korábbi tapasztalatok után ennyivel szabadabban járni a várost, figyelmünk nagyobb részét végre másra terelve.

Nem köszönt ránk minden második sarkon a szocialista büszkeség, a hősi hadsereg emléke (ennek politikailag korrekt kifejtése még megérdemelne egy bejegyzést), vörös csillag helyett pedig a paloták homlokzata és az Esthajnalcsillag tekint le ránk (ugye, Dzsamila?). Ahhoz keveset voltunk ott, hogy általában az emberek hozzáállásáról beszéljek, de negatív tapasztalat nem volt.

Bár mégis egy szösszenet az attitűdről. Mikor egy ottani lánnyal beszélgettem az utcán, ő minden egyes alkalommal, amikor az autós átengedett minket, kedvesen meghajolt; sőt egy hajnali órában ezt tette a szemeteskocsi előtt is, mondván, kényelmetlen munkájuk van, mégis ők tartják tisztán a várost, tehát egy köszönet a legkevesebb. S már nem is emlékszem, hogyan, de ők is viszonozták, tán integetéssel vagy mosollyal.

Most csak ennyit. Pétervár, hihetetlen vagy…