Kedves Napló!
Ma újra meghódította e város a szívemet. Vasárnap délután volt, későn keltem (nem esti bulizás, még mindig inkább gyengélkedésem miatt), és Hédivel kicsit már ki akartunk szabadulni a kollégium egyre fojtogatóbbnak tűnő légköréből. Tehát elmetróztunk az Oктябрьская-ig (Aktjaberszkaja), és ott kis kerülővel eljutottunk a Moszkva folyó partjáig, ahol várt ránk Nagy Péter hajós szobra. Kicsit furcsa az összhatás, de mégis, idegen szemnek elég megnyerő (mondhatni "teccetős"). Ahogy árnyéka alatt, nagyságától kísérve sétáltunk a túlparton, elértünk a Művészetek Parkjáig, ami a Tretyakov képtár kihelyezett galériája előtt terült el.
Ez a park megint csak felüdülés volt testnek és léleknek egyaránt. Jobbra, még jobbra és kevésbé jobbra sikerült szobrok uralják a területet (portrék, ábrázolások, és a múlt emlékei - elvtársak fel-felbukkanó céltudatos tekintete, és az ezeket igen találóan körülvevő, a képet árnyaló torzók), melyekhez hol szélesebb utakon, hol eldugottabb kis ösvényeken és hidakon lehet eljutni, de van rengeteg hintapad, akad itt játszótér, és kisvendéglő is - öröm kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ami külön frissülés volt, hogy végre nem egy kimondottan turistalátványosság volt a színhely, mint a Vörös tér fényképező tömege, hanem egy kicsit nyugodtabb, s ez nem is színtisztán autentikus, de valahogy életszerűbb díszletként szolgált számunkra. Ehhez a hangulathoz nem utolsósorban az is hozzájárult, hogy útban elkerült minket az emberáradat, a nagy forgalom, s meglepő volt, hogy ez a város ilyen csendes is tud lenni - vélhetően a szombat estét pihente ki.
Ezután átmentünk a Kрымсий (Krimszkij) hídon, mely út bizony tovább tartott, mint szükségeltetett volna, nehezen szabadultunk ugyanis az őszi, késő délutáni napfénybe öltöztetett város látványától, melyet csendesen szel ketté a víz. Nézelődtünk, leültünk kicsit, majd a túlpartra átérve visszafele indultunk, elsétálva a Megváltó Krisztus székesegyház mellett. Utunk a végéhez közeledett, az Alexander kertben, ahol egy sörrel és egy cigivel nyugtáztuk a napot, s lassan a metróállomás felé vettük utunk.
Egy igazán hálás napra tekinthetek vissza, egy olyan pár órára, mely megnyugtatta olykor-olykor felmerülő "hülye turista" hangulatom, hogy itt vagyok a világ tán nem legnagyszerűbb városában, de mégis egy olyan helyen, ahol illik a lehető legtöbbet magunkba szívni. Bár azt mondják, ha ez tudatos cél, az nem az igazi - legyen ilyen minden nap, perc, és minden pohár bor!
Ma újra meghódította e város a szívemet. Vasárnap délután volt, későn keltem (nem esti bulizás, még mindig inkább gyengélkedésem miatt), és Hédivel kicsit már ki akartunk szabadulni a kollégium egyre fojtogatóbbnak tűnő légköréből. Tehát elmetróztunk az Oктябрьская-ig (Aktjaberszkaja), és ott kis kerülővel eljutottunk a Moszkva folyó partjáig, ahol várt ránk Nagy Péter hajós szobra. Kicsit furcsa az összhatás, de mégis, idegen szemnek elég megnyerő (mondhatni "teccetős"). Ahogy árnyéka alatt, nagyságától kísérve sétáltunk a túlparton, elértünk a Művészetek Parkjáig, ami a Tretyakov képtár kihelyezett galériája előtt terült el.
Ez a park megint csak felüdülés volt testnek és léleknek egyaránt. Jobbra, még jobbra és kevésbé jobbra sikerült szobrok uralják a területet (portrék, ábrázolások, és a múlt emlékei - elvtársak fel-felbukkanó céltudatos tekintete, és az ezeket igen találóan körülvevő, a képet árnyaló torzók), melyekhez hol szélesebb utakon, hol eldugottabb kis ösvényeken és hidakon lehet eljutni, de van rengeteg hintapad, akad itt játszótér, és kisvendéglő is - öröm kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ami külön frissülés volt, hogy végre nem egy kimondottan turistalátványosság volt a színhely, mint a Vörös tér fényképező tömege, hanem egy kicsit nyugodtabb, s ez nem is színtisztán autentikus, de valahogy életszerűbb díszletként szolgált számunkra. Ehhez a hangulathoz nem utolsósorban az is hozzájárult, hogy útban elkerült minket az emberáradat, a nagy forgalom, s meglepő volt, hogy ez a város ilyen csendes is tud lenni - vélhetően a szombat estét pihente ki.
Ezután átmentünk a Kрымсий (Krimszkij) hídon, mely út bizony tovább tartott, mint szükségeltetett volna, nehezen szabadultunk ugyanis az őszi, késő délutáni napfénybe öltöztetett város látványától, melyet csendesen szel ketté a víz. Nézelődtünk, leültünk kicsit, majd a túlpartra átérve visszafele indultunk, elsétálva a Megváltó Krisztus székesegyház mellett. Utunk a végéhez közeledett, az Alexander kertben, ahol egy sörrel és egy cigivel nyugtáztuk a napot, s lassan a metróállomás felé vettük utunk.
Egy igazán hálás napra tekinthetek vissza, egy olyan pár órára, mely megnyugtatta olykor-olykor felmerülő "hülye turista" hangulatom, hogy itt vagyok a világ tán nem legnagyszerűbb városában, de mégis egy olyan helyen, ahol illik a lehető legtöbbet magunkba szívni. Bár azt mondják, ha ez tudatos cél, az nem az igazi - legyen ilyen minden nap, perc, és minden pohár bor!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése