Emberek, mint mi

Emberek, mint mi

Kedves Napló!

Tán távol vagyok otthonról, de nem egy másik világban. Az emberek nem különböznek oly nagyon, minden eltérés ellenére, és akad ismerős momentum.

Kezdjük a metróval. Az emberek itt is, mint Pesten, mogorván bámulnak maguk elé a kocsiban, nem túl barátságosan, zárkózottan. Talán ez tapasztalható itt is, otthon is, és páran az itteniek közül is említik ezt. De tényleg így van? Gondoljunk bele, próbáljuk kintről szemlélni magunk egy ilyen utazás során: mi mosolygunk magunkban hazafelé a munkából, iskolából, fáradtan, egy hosszú nap után (vagy előtt)? Gyanítom nem sűrűn. Van erről egy nagyon ötletes, karikatúra, ahol több pálcikaember ugyanazt gondolja: „Ezeket az embereket… üres tekintetű robotok, folyamatosan ismétlik minden napjukat, és sohasem állnak meg egy pillanatra sem gondolkozni. Én vagyok az egyetlen normális és értelmes ember a sok birka közt.” Ezen érdemes lehet egy kicsit elgondolkodni, higgyük el, sokban különbözünk, de szerintem még több dologban hasonlítunk.

Egyik kedvenc Pesti jelenségem, mely Balázs, szobatársam szerint Szegeden sem egyedülálló, azok az önjelölt „városszépítő nyanyák”. Nem tudom, mi hajtja őket, hogy tényleg javítsanak a környezeten, vagy pedig valami elemi gonoszság, amikor mennek, és lámpaoszlopokról, buszmegállókról letépik a hirdetéseket. Így muszáj volt elmosolyodnom, mikor ugyanezt láttam itt is.

Néha itt is olyan, mint egy fantasy filmben: tele a város jobb időket látott helyekkel, mint az említett filmekben, melyek leggyakrabban egy letűnt kor emlékei, hatalmas romok közt játszódnak. Persze túlzás, de itt is van egy csomó olyan, amit otthon a „szocializmus maradványának ” hívunk. Helyek, melyekben, kis fantáziával láthatjuk „dicső” múltját. Nem régiségek ezek, hanem lepukkant boltok, bevásárló központok, állomások. Természetesen nincsen tele velük a város, de ezek hangulata is haza-haza terelik gondolatom.

Hasonlóságok, különbségek. Távol, mégis közel…