A vonatút

Kedves Napló!

Többet nem panaszkodom a Szombathely-Budapest közti, röpke három-három és fél órás utazásra. Vonaton tölteni másfél napot, idegen emberek, idegen nyelvek, és (ha szabad nagy szavakat használnom) idegen impulzusok közt... De haladjunk sorában.

Mélyen kezdődött, elég mélyen. Mikor a nem kevés mennyiségű és térfogatú cókmókommal betértem a hálókabinba, nem lepődtem nagyon meg, de egy kicsit mégis megakasztott. Nagyon kis hely volt három fő részére: jobb oldalt, kb. 40 cm mélységbe besüllyesztve pár fogas, egy kis mosdótál, és egy szék, nem egészen két méteren; pontosabban nem egészen 1,90-en, ugyanis fektemben nem tudtam kinyújtani a lábam a másik oldalon, ahol kicsit nagylelkűbben, talán 60-70 cm szélességben egymás alatt-felett volt a három fekvőhely: egy alul, egy felül, egy pedig, egyelőre lehajtva, gyanútlan szem elől elrejtve, középen. S mindezt komoly hőség kísérte. Szegény édesanyám amúgy is fokozott lelkiállapotán csöppet sem segített a látvány, pedig, mint kiderült, nem is volt olyan rossz a helyzet.

Tehát mélyen kezdődött, de egyre jobb lett, egyre több pozitív csalódás ért. Egyrészt ne felejtsük el, hogy nem egyedül utaztam, kedves hallgató- s kinti majdani harcostársaim egy kocsival arrébb éltek át hasonló dolgokat. Tehát amint elindult a vonat, s kifutott a pályaudvarról, egy kis hangulatoldóval felszerelkezve meglátogattam a többieket, az utazásra koccintandó. Pozitív csalódások, ezt írtam, azonban ért egy nem is negatív, de meglepő. Alkohollal ugyanis csak én készültem, s bevallom, nem ezt vártam – Bocs, srácok! Egyrészt elgondolkodtam, miféle egyetemistákkal kerültem össze, akik nem készültek ezzel, másrészt az is eszembe jutott, talán édesanyámnak igaza volt, mikor azt mondta: Sokat iszol, fiam! Így, miután ittunk egyet az útra, már – állítólag – a többieknek is, nekem is könnyebb lett a lelkem, s így tértem vissza saját helyemre. Itt ért a következő kellemes élmény. Két fülketársam – egy nő és egy férfi – egyikével már a folyosón koccintottunk egyet, majd egy kör volt még a hölggyel is, s így, egy kis ismerkedés után, megint nem tűnt olyan vészesnek a jövő. Este beszélgettünk kicsit, hol magyarul, hisz a hölgy beszélte nyelvünket, bár orosz volt, hol pedig oroszul – utóbbi alkalmak eszmecseréihez sokat nem tettem hozzá, de azért néhány rövidebb mondattal sikerült hozzászólnom. Az éjjel pedig egész jól lehetett aludni a vonat zakatolására.

Reggel pedig, immáron Ukrajnában, nem túl sok alvás után módomban állt csodálni egy kicsit a Kárpátok hegyeit. Először azonban csak az alapján sejtettem, merre járunk, hogy csak fenyőt láttam, mást nem – tényleg nem, ugyanis sűrű ködön utaztunk keresztül. Majd egészen váratlanul kiértünk belőle, kisütött a nap, s így már többet láthattam. Eztán egy kicsit visszafeküdtem, s később, egészen meglepő módon, porszívó hangjára ébredtem. Elég sokat utazva a Magyar Álomvasutak különböző vonalain az ilyenféle odafigyelés meglepő. És nem csak emiatt: a mosdó nem fantasztikus, de a vártnál jobb, minden kocsiban van egy kis konyha, ahol a „vagonfelelőstől” lehet kérni pl. forró vizet kávéhoz, teához.

Persze nem egyszer gondolkoztam el, komolyan kell-e ez nekem, minek indultam el, egyáltalán, mit keresek én itt? Ezek természetesen a gyengébb tapasztalatokkal jöttek. Például amikor nem tudtam aludni. Otthon is, ha a vonat beér egy állomásra, a csendben nem tudok nyugodni. S itt ugyanígy: ahogy megérkeztünk a határhoz, ott közel három órát álltunk, hisz a kocsikat át kellett szerelni a szélesebb nyomtávú sínekhez, s ekkor zavart különösen a fekvőhely kényelmetlensége. Fölöttem a tető jó alkarnyi távolságra volt, s ha nem voltak adottak a körülmények, roppant frusztráló volt. Furcsa volt a kijevi állmás is, ahol a vonat 40 percet állt, és így le tudtunk szállni egy kicsit, s a nagy forgatagban megint csak némileg elveszettnek éreztem magam.

Összességében azonban tényleg pozitív volt az út: tudtam pihenni, szerencsém volt az útitársakkal, az út sem tűnt végeláthatatlannak, hisz alapból erre készítettük lelkünk. Azonban visszafele ezt már biztosan nem játszanám meg. Vagy ismerőssel, vagy vállalva a nagyobb költséget és egyedül, de még egyszer nem játszunk zsákbamacskát. Idefele még belefér, hogy „kaland”, de hazafele gyanítom az lesz minden gondolatom, hogy mihamarabb érjünk haza, s nem szeretnék kockáztatni kellemetlen kísérőkkel. De ugyan, hol van az még?!