Pétervár – Cári falu

Kedves Napló!

Szombati napunk nagy részét újra a városon kívül töltöttük, a romantikus és a még Szentpétervár mellett is óhangulatú cári kisvárosban, Carszkoje Szeloban (Царское Село).

A város tagadhatatlanul megérdemelne egy hosszú beszámolót történetéről, neveiről, mi minden történt ott, mi minden miatt fontos, ám kellő ismeretek hiányában ettől eltekintenék, szorítkoznék inkább csak a személyes oldalára. Tehát ugye elég fáradt volt a csapat azon része, mely este tovább itta magába Pétervár éjszakáját, így a csapatnak is tagadhatatlanul szét kellett válnia, és kivételesen aznap én voltam az egyik leglassabb. Nem terveztünk, és végül nem is csináltunk semmi komolykodósat, nem rohantunk múzeumból múzeumba, nem kutattuk az útikönyvben, mit nem szabad kihagyni; egyszerűen bementünk előbb a nyaraló palota hatalmas kertjébe, majd magába az épületbe is. Rengetegen sétáltak, és igen mulatságos volt, ahogy egynéhányan koszorút fontak fejükre az őszi falevelekből, és mint hippi-nimfák/faunok járták az ösvényeket. Ez a park amúgy tényleg megint szép volt, ligetes, egy nagy tóval, több kisebb patakkal, szobrokkal, hidakkal, sok-sok érdekességgel. Viszont alig bírtuk kerülgetni a fényképezkedő boldogtalanokat, akarom mondani házasulókat. Viszont el kell ismerni, valóban jó terep erre a célra.

A palotára már nem volt annyi erőnk, hogy figyelmesen végighallgassuk az idegenvezetést, mindenki a maga tempójában átsétált a termeken, melyek természetesen impozánsak és díszesek voltak. Eztán haza indultunk, busszal, ahogy jöttünk. Ezzel kapcsolatban az volt érdekes, hogy nem az utazás elején kellett fizetni, hanem a leszállásnál, kifizetve a két város közti táv fix tarifáját, attól függetlenül, hol szálltál fel/le.

És végül vissza a szállásra pihenni, ugyanis jött a kirándulás egyik fő attrakciója, amiről hamarosan írok.

Pétervár – Éjjel

Kedves Napló!

A szombatra tervezett bulizás végül átcsúszott péntekre. Szerény létszámú, de eltökélt csapat vágott neki az éjszakának, annyi ismerettel, hogy mondták, melyik utcában találunk biztosan magunknak valót. Az említett utcában valóban volt több hely is, te többnyire elég kicsik. A két nagyobb közül pedig az egyikben magánrendezvény volt, így csak egy maradt, de az elég jó is volt; nevére sajnos nem emlékszem.

Ami picit meglepett, hogy miután a kidobó (na jó, biztonsági szolgálat munkatársa) leszűrte, hogy nem oroszok vagyunk, rögvest átváltott angolra. Ezzel Moszkvában eddig nem nagyon találkoztam, bár nem is jártam sok helyen. Tehát beléptünk, és bizonyára koraiak voltunk, mert még igen kevesen voltak. Nem baj, picit ismerkedtünk a hellyel, leültünk, ittunk. Ez egy (a bejáratot a földszinten nem számítva) két szintes klub volt, két-két nagyobb helységgel. Fent volt a nagyobb tánctér, és egy bár, alatta pedig egy kis csendes(ebb) pihenő, és egy újabb bár, jóval kisebb hellyel a táncnak, ellenben sokkal jobb zenékkel. Így miután a buli kezdett lendületbe jönni, időnk nagy részét itt töltöttük.

Még itt is máshogy éreztem magam, mint a fővárosban, bár ez már lehet, hogy belemagyarázás, mindenesetre itt kicsit többet ittam, mint Moszkvában szoktam, ahol a bulikban alig iszom (sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam). Úgy éreztem, itt egy kicsit el lehet lazulni, kisebb az esélye bármilyen balhénak, plusz ahogy elnéztük, ez a jobb helyek közé tartozott.

Végül hajnalban zártuk a bulit, de nem túl későn; hisz ha egyszer már ott vagyunk, ahol, ne szundítással töltsük a fél napot.

Pétervár – Petergof

Kedves Napló!

Második napunkon már ki is mozdultunk a városból, el a Finn-öböl partjára, Petergofba, annak isteni palotájához és elképesztő szökőkútjaihoz.

Kicsit mesélek az utazásról is: az Oroszországban (és egyéb országokban, például Romániában is) népszerű iránytaxival jutottunk el a kívánt helyre. Igaz, nem az igazán autentikus módon, mert ezek klasszikusabb alkalmazása inkább a városon belül történik. Mi is ez? Pontosat nem tudok mesélni, mert az említetten kívül még nem használtam, de a lényeg a következő. Ez egy kisbusz, tele ülésekkel, csomagtartó nincs. Egy adott útvonalon jár, viszont nem kötődik szorosan a buszmegállókhoz, le lehet inteni szinte bárhol, és mikor leszállnál, nagyjából a kért helyen tesz majd le. Az árát nem ismerem, vélhetően drágább, mint a busz, de jóval olcsóbb, mint a taxi. (Ha tudok róla majd többet, biztos lejegyzem.)

Közvetlenül a felső park bejáratánál tettek ki minket, ahova ingyenes a belépés, de már ez is szép volt. Igazi, európai stílusú, udvari kert: nagy virágágyások, még nagyobb szökőkutakkal, mindez lugasokkal és széles ösvényekkel, utakkal közrefogva, háttérben a büszke palotával. Lassan végigsétáltunk rajta, majd le az alsó parkba, az igazán nem drága jegy megváltásával. Újabb, rengeteg, tényleg rengeteg szökőkút, egyik kiemelkedőbb a másiknál, hatalmas, immár erdős területen, melyet keresztülszel egy egyenes csatorna, mely a palota közvetlen lábánál lévő impozáns mesterséges forrástól az öbölig fut, így a hatalmas épület teraszáról meggyőző kilátás nyílik az öbölre.

Itt vagy három órát sétálgattunk, épületszárnyak, palotácskák és patakok közt, majd lassan vissza haza – hajóval. Picit várni kellett a bizonytalan indulásra, állítólag kényelmetlenül nagyok voltak a hullámok. Először sajnáltuk, hogy csak fedett hely van, de a hajó nagy sebességgel ment, így veszélyes is lett volna, plusz a menetszél sem lett volna épp „simogató”. Azért volt egy kis közlekedő, ahova ki lehetett menni, és onnan elég szép volt a látvány, pláne a városhoz közeledve, a városba beérve.

Hazaérve leginkább enni akartunk valamit, majd megpihenni. Aznapra terveztük ugyanis a fő éjszakai programot, erről később, de mivel az végül el lett halasztva, helyette más téren fedeztük fel a péteri éjszakát…

Pétervár – Majd 12 óra talpon

Kedves Napló!

Másodszorra futok neki az írásnak, az első elég komoly kudarcba fulladt… Néha kötelességnek éreztem az írást, s kezdtem átvenni egy nagyon fellengzős stílust, mint egy rossz útikönyvíróét. Így most megpróbálom kicsit letisztultabban, sőt, nyersebben, „tágas terek és árnyas parkok” nélkül összerendezni, mi is történt velünk az első napon.

Tehát megérkeztünk a szállásra, lepakoltunk, kicsit lepihentünk. Tizenegy-tizenkettő körül elindultunk, gyalog, térkép alapján, a közelben érdekesnek sejtett helyek irányába. Mint írtam, nagyon tetszett nekünk a különbség Pétervár és Moszkva közt, ennek az érzésnek ez a nap és a séta volt a megalapozó (de nem az utolsó) momentuma. Először az „Északi Velence” hangulattal tíz perc múlva találkoztunk, átsétálva egy hídon a sok csatorna közül az egyiken. Ezeken a kisebb-nagyobb kanálisokon gyakran járnak a hajók, természetesen a legtöbb városnéző járat, rajtuk kívül legfeljebb rendőröket láttam az efféle, „apróbb” vizeken.

Kellemes volt besétálni az Orosz Múzeum (Mihály-kastély?) belső udvarába is, utána keresztül egy nagy, szellős parkon, középen az Oroszhonban elmaradhatatlan öröklánggal, majd ki a Néva partjára… Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, mindenkinek nagyon-nagy élmény volt, ahogy elénk tárult a Péter-Pál erőd, a paloták, a hidak sorai. Nézelődtünk, fényképezgettünk, és indultunk tovább, az Ermitázs felé, ahova bemenni még nem terveztünk, csak megtekinteni, és szétnézni a Palota téren. Ha szavakba próbálnám önteni, milyen élmény volt mindez, félek vagy szörnyen közhelyes, vagy émelyítően émelyítő, vagy mindkettő lennék, így ettől eltekintenék.

Eddig napos időnk volt, mondhatni meleg, de délutánra beborult, és mesésen esett az eső (hol volt, hol nem…). Ettünk egyet egy gyorsétteremben (Питербургеръ – Pityerburger, tűrhető szóvicc, viszont tényleg finom kaja), majd még két közös célpont után a csapat szétvált: nyolc fő, ha nem kimondottan baráti társaság, nehezen kezelhető együtt. Ekkor jártam először Nabokov házánál, majd elsétáltunk Raszkolnyikovéhoz, eztán Új-Hollandiára (egy sziget). Bár utóbbira nem sikerült bejutnunk, október harmadikával zárták a területet, és a lányok kedves mosolya sem volt elég, hogy jobb belátásra térjenek. Máig sem tudom, mi a története, funkciója a szigetnek (lehetne erősebb a tudásszomj), de kívülről vörös falú, elhagyott, gyárépületnek tűnő házak szegélyezték partját, valóban érdekes, szép látványként, így a belső nagyobb térről és kisebb tóról jobbára csak térkép alapján értesültünk.

Majdnem zárásként elmentünk egy kávézóba, ahol nagyon(-nagyon-nagyon) finom csoki tortát ettem. Kis kerülővel pedig elindultunk haza: először át egy hídon a Néva egy nagyobb ágán, ahol megbűvölve, jó negyven percig csodáltuk a várost egy sziget csücskéről (egy pétervári szerint is innen a legszebb), el az erőd mellett, vissza egy újabb hídon, és végül fáradtan, de meg nem törten haza.

Első nap nem csináltunk semmit, nem mentünk múzeumba, nem hajóztunk, nem mentünk be egy székesegyházba sem… Ezeket későbbre hagytuk és nem is baj, kellett egy kis ismerkedés, és ezt a semmittevés sem érezte egyikünk sem semmit tevésnek. Ráadásul ha idegennel találkozunk, vele sem feltétlenül vetkőzéssel kezdjük, minél többet megmutatva magunkból. Csak apránként…

Pétervár – A szállás

Kedves Napló!

Igen kellemes környezetben pihenhettük ki napjainkat Szentpéterváron. Közel volt a belvároshoz, tulajdonképpen benne, az utcája a Nyevszkij sugárútról nyílt, rögtön a második házszám, és csak 15 percre a vasútállomástól.

A megfelelő kapualjat nem volt könnyű megtalálni, az utcán nem volt semmilyen jelzés, de a belső udvaron már igen. Biztos azért, mert bölcsészek vagyunk, és lelkesek, de az egésznek mintha valamilyen irodalmi hangulata lett volna. Szűkös, sötét, kicsit lepukkadt, szebb napokat megért lépcsőház, a hostel a legfelsőbb szinten – mint általában, a legszegényebbek legfelül. Kellemes, vagy újként legalábbis kedves kilátás a szomszédos házak falára, és a hab a tortán: az alagsorban antikvárium! Bizony, nagyon örültünk neki, ki-ki vérmérséklete szerint be is vásárolt – én megtaláltam Csehov összes művét, 12 kötetben, nagyon jó áron, bár még most is csomós a nyakam a visszaút gyalogos szakaszaitól. Akárhogy is, megérte!

Vissza: a szállás tiszta, kellemes, egy átalakított lakás, különféle szobákkal, 2-től a 10 ágyas verzióig (miénk az utóbbi volt, természetesen). Normális vécé, zuhanyzó, konyha edényekkel, mindenféle szükséges eszközökkel, nettel és tévével. A díj magában foglalt egy könnyű kis reggelit, a recepció éjjel nappal működik, így bármikor beengednek. Az ágyak kényelmesek, a szobák elég tágasak, és ha szerencséd van, az idegen lakótársak sem zavaróak – bár egynéhány esetben lehet, hogy mi nem hagytuk pihenni egyiptomi szomszédunkat. És túl drága sem volt, mondhatni igazán kedvező. A személyzet nagyon segítőkész volt, akár a peterhofi kirándulással kapcsolatban, akár amikor klubot kerestünk éjszakára. A többi ott megszállóval is rendeszeresen váltottunk pár kedves szót és egy mosolyt; az egész meleg és barátságos volt.

Ennyi jó után ez is rajta volt a listán, amit nehéz volt otthagyni, de hát vissza kellett térnem. Remélem, nem utolsó esetben jártam arra!

Pétervár – Az utazás

Kedves Napló!

Vonatunk hajnali egy után pár perccel indult az állomásról, így 11 után el is indultunk, a megbeszélthez képest meglepően pontosan. Az állomáson, kis várakozás után, hamar megtaláltuk a roppant hosszú vonatot, és a mi helyünket is.

Плацкарт (platzkart). A vagonban csak fekvőhelyek vannak, egy légtérben… annak minden kényelmetlenségével. Szagok, hangok, szűk hely… Az elrendezés úgy néz ki, hogy az egyik oldalon kettő-kettő van egymással szemben (kettő egymás felett), merőlegesen a közlekedőre, köztük asztalka, a „folyosó” túloldalán, azzal párhuzamosan pedig újabb kettő egymás felett, melyekből az alsó átalakítható két ülésre és egy asztalra. Tehát elég szorosan voltunk, arról szó sem lehetett, hogy kinyújtsam a lábam. Kényelmetlen, kellemetlen, de mégis hangulatos, ahogy egyikünk fogalmazott, „hozzátartozott az egészhez”. Én személy szerint  jól aludtam, az érkezés előtt egy órával ébredtem, körülbelül nyolckor.

Nem panaszkodásból, de még egy kis rossz. A mosdó természetesen borzalmas volt, mint általában a vonaton, de megint előugrott Fábry úr meséje. A mosdókagyló ugyanis első ránézésre a szokásos volt, de ha mind az ülőkét és a fedő felhajtjuk, a csupasz kagylón ki van jelölve a lábak helye, hogy akinek úgy tetszik, „rákuporodjon, mint annak előtte”.

És végre megérkeztünk, összeszedtük cuccot, és indultunk a szállás után, majd… Majd.

Pétervár

Kedves Napló!

Visszaértünk Moszkvába, vissza a keleti nyugatról, a nyugatias keletre. Nem csak egy több száz kilométeres út volt ez, de egy kirándulás egy másik világba. Szentpétervár fantasztikus, gyönyörű, hihetetlen… hadd nem soroljam a közhelyeket. Korábban hallottam, hogy a város mennyivel emberibb, élhetőbb, mint Moszkva, de azt hittem csak a díszes épületekre, a lenyűgöző terekre, és a szépséges folyóra gondolnak.

Emberibb. Apró összehasonlítási pont, de kezdjük a közlekedéssel. Moszkvában, ha át akarsz menni az utcán, akkor is körül kell nézned, ha zöld lámpád van. Gyalogost csak akkor engednek át (persze tisztelet a kivételnek), ha már kiléptél eléjük, és talán megúszod egy kedves dudálással. De a Néva partján nem egyszer a járdán álltam és vártam, majd a közeledő autó, pedig tiszta volt az út előtte, lelassított, és átengedett. Ez természetesen egy lényegtelennek tűnő pontja az egésznek, mégis, érezzük ki belőle a mentalitásbeli különbséget – én nem utolsó sorban azt, hogy milyen érzés volt nekünk a korábbi tapasztalatok után ennyivel szabadabban járni a várost, figyelmünk nagyobb részét végre másra terelve.

Nem köszönt ránk minden második sarkon a szocialista büszkeség, a hősi hadsereg emléke (ennek politikailag korrekt kifejtése még megérdemelne egy bejegyzést), vörös csillag helyett pedig a paloták homlokzata és az Esthajnalcsillag tekint le ránk (ugye, Dzsamila?). Ahhoz keveset voltunk ott, hogy általában az emberek hozzáállásáról beszéljek, de negatív tapasztalat nem volt.

Bár mégis egy szösszenet az attitűdről. Mikor egy ottani lánnyal beszélgettem az utcán, ő minden egyes alkalommal, amikor az autós átengedett minket, kedvesen meghajolt; sőt egy hajnali órában ezt tette a szemeteskocsi előtt is, mondván, kényelmetlen munkájuk van, mégis ők tartják tisztán a várost, tehát egy köszönet a legkevesebb. S már nem is emlékszem, hogyan, de ők is viszonozták, tán integetéssel vagy mosollyal.

Most csak ennyit. Pétervár, hihetetlen vagy…