Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak - most igen nagynak érzem magam, hogy ezt leírhattam... Kellemes ünnepeket!

Egy kis okoskodás

Kedves Napló!

Három hónap után úgy érzem, kicsit írhatok az oroszokról, mint olyanról. Hadd kezdjem azzal, hogy némely tekintetben elég szélsőségesek tudnak lenni. Abban az országban, ahol igen komoly gondokat okoz a korrupció, olykor betegesen tudnak ragaszkodni a szabályokhoz és előírásokhoz, azzal az egyszerű válasszal, hogy nem az ő hatásköre, akármilyen apró ügyről is lenne szó.

A másik hasonló kérdés az alkohol. A kollégium területén, ahol felsőoktatásban résztvevő hallgatók laknak, tilos az alkohol fogyasztása (kivéve a sört). Persze ez nem vészesen szigorú, de a biztonságiak szólnak érte, ha látják, és ha észreveszik, hogy szeszesitalt próbál valaki „becsempészni”, egyszerűen nem engedik bevinni. Persze nem kutatnak át, csak ne legyen feltűnő helyen; bár volt már rá példa, hogy ismerősnek benéztek emiatt a táskájába, de szegényt már „ismerték” – így huszonéves fejjel ásványvizes üvegbe kellett a parkban átönteni a vodkát.

Az emberek is mintha vagy innának, vagy nem. Vannak, akik nagyon elítélik az alkoholfogyasztást, vagy alkoholisták, mintha nem lenne középút. Persze ez lehet egyszerűen nézőpont kérdése is, relatív, hogy ők mit neveznek ivásnak – talán amit mi már annak, vagyis az alkalmi fogyasztást, ők még nem.

Persze ezek a szélsőségek összefonódnak. Nyilván a korrupció is csak úgy működhet, ha van értelme – vagyis ha minden egyszerű és gördülékeny lenne, ki fizetne bármiért többet, ugyanakkor a szabályok ilyen szintű betartása/betartatása egy válasz is lehet az árnygazdaságra. Másrészről ahol valóban komoly gond az alkoholizmus, érthető, hogy az emberek nagy részének erős ellenérzése van az alkohollal szemben – hisz jó eséllyel személyesen is ismer valakit, akinek ilyen gondjai vannak.

Középiskolai irodalom tanárom mondta, hogy az orosz az az ember, aki őrjöngve megöli ellenségét, majd sír a holttest felett. Persze ez is csak egy modell, de mégis arra világíthat rá, hogy kívülálló szemében a karakterükben sok az ellentmondás, a kettőség. Magam mindig azon a véleményen vagyunk, hogy ne fogadjunk el semmilyen ítéletet, vélemény kész tényként, az itt leírtakban azonban 140 %-osan biztos vagyok.

A Bolsoj Színház

Kedves Napló!

Moszkvai létem alatt, ha nem is a legemlékezetesebb, de mindenképpen kiemelkedő jelenete a két, a moszkvai Nagyszínházba tett látogatásom. Első alkalommal egy operára, a Borisz Godunovra, másodszorra pedig a nemrég, ugyancsak a moszkvai társulattal Szombathelyen bemutatott Diótörőre. Lenyűgöző darabok, impozáns épület, és kisebb kálvária a jegyek beszerzéséért.

Jegyet kétféleképpen lehet venni: aranyáron, a szokásos, hagyományos módon, és az előadás napján diákjegyet, csupán 100 rubelért (kb. 700-800 forint), ebből azonban csak 60 darabot adnak el, azt is kényelmetlen helyekre (nem elégedetlenkedem, hanem a jegyre valóban rá van nyomtatva, hogy „неудобное место”, azaz kényelmetlen hely). Ez utóbbi azonban nem egyszerű. A kasszát az előadás előtt másfél vagy egy órával nyitják, de ha az ember komolyan gondolja, hogy be is jut, már hajnalban kint kell lennie. Ez kétféleképpen történhet. Egyik az egyszerűbb, de mégis bajosabb és kellemetlenebb, ha nincs egy vezéralak, hogy egyszerűen a kasszához jutás sorrendje dönt. Azonban, nem tudom mikortól kezdődően, van a diákok között egy önszerveződésű hagyomány, a következő módon: aki elsőként ér ki reggel (tehát olyan hat órakor), az elkezd egy listát, amire feliratkozhat az érdeklődő. Ezt még nem is kell személyesen, egy egész csoport helyett is mehet egy vállalkozó szellem. Majd a nyitás előtt egy vagy fél órával a lista alapján sorba állás következik. Ehhez a következők kellenek: a listára végig vigyázzon egy arra rátermett személy, legyen egy „hős”, aki ezen sorrend alapján rendezi az embereket, és hogy a közösség is vevő legyen erre. Nyilván, ha az első kettő adott, a harmadik már nem kérdés, hisz hatvan embernek érdeke, hogy bejusson, így kialakul egyfajta mikro társadalmi lojalitás, figyelve egymásra, és egymás helyére. Ha ezek adottak, tolakodóknak nincs sok esélyük.

Legutóbb ez így történt, magam is ott álltam a déli előadásig reggel héttől, bár kissé megviselten, hisz az előző éjszakát hagyományosan a belvárosban töltöttük. Azonban első alkalommal, magunk sem ismerve, hogy ezt a listát nem kérik el tőlünk a kasszában, nekik mindegy kinek adják el a jegyeket, ment a tolakodás, melynek, nem szívesen vallom be, a mögöttem lévők is áldozatai voltak. De végül minden ismerősnek sikerült mindkét alkalommal bejutni.

Mind az operára, mind a balettra kissé fáradtan érkeztem, és így az elején félő is volt, hogy elalszom – főleg hogy a bevezetők mindkét esetben kevésbé érdekesek voltak. Az opera természetesen orosz nyelven ment, de a színpad fölé kivetítették a szöveget angolul, így könnyen lehetett az eseményeket követni. Röviden: a díszletek fantasztikusak voltak, az előadók isteniek, az élmény magasztos (elnézést, elkaptak a nagy szavak). Helyünk a legfelső emeletre, közvetlenül a színpad mellé szólt, vagyis ha az ember ült, semmit nem látott, de ha állt, nagyon jó volt a kilátás, egyedül a háttér volt takarásban, azonban volt a székektől nem messze a falon egy tévé mindkét oldalon, így ott láthattuk milyen is volt a darab környezete.

A Diótörőről pedig csak annyit, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni (ráadásul a magas helyek kimondottan jók voltak, átláthattuk a koreográfiát, amit lenről nézve nem lehetett volna), amit az is jelzett, hogy miután előző nap óta nem aludtam, hazaérkeztem után még legalább három-négy órát ébren töltöttem, annyira feldobott az élmény.

Kedves vendégeimnek...

Kedves Napló!

Épp befejeztem egy levelem, melyet Rebekának, Balázsnak és Zsoltinak írtam (pénteken érkeznek egy hétre), és sikerült szerintem olyan informatívra, hogy itt közzé is teszem....

"Pár infó, elsősorban a lelkifelkészülés érdekében...

Piszok sokan vannak Moszkvában. Mind a metrón, mind az utcán, mind a nagyobb boltokban baromi nagy tömeg. Ebből kifolyólag az oroszok nem mindig kedvesek: gyakran tolakodnak, löknek, könyökösök-térdesek, és még az eladók, ügyfélszolgálatosok is nagy általánosságban "kölletlenek", türelmetlenek, udvariatlanok. Az autósokkal is vigyázni kell, nem feltétlen a gyalogosnak van elsőbbsége, és bizony van, hogy ha joggal is lépsz le az útra, nem feltétlen halad olyan sebességgel, hogy meg tudna állni időben.

Nagyon sok mindent meg lehet oldani olcsóbban nem hivatalos módon (pl taxizás), de sok mindenben rá is fizethet így az ember. Vérmérséklet mindenképpen legyen higgadt, nem mindenki kerüli itt a konfliktust...

Ezeket nem azért írom le, hogy elvegyem a kedveteket, hanem hogy erre készüljetek, hogy itt ez véletlenül se rontsa el a kedveteket. Pozitív hozzáállás; ők is csak emberek, vannak kedvesebbek, kevésbé kedvesek, és ne feledjétek, hogy nagyvárosba jöttök: az oroszok többségének Moszkva olyan, mint a magyar "vidékieknek" Pest - nem szabad általánosítani. Persze vannak nehézségek, és már értem, apám miért mondta, hogy az oroszokat bírni fogom, de az orosz viszonyokat nem... de ezek max csak néha meglepőek és bosszantóak, nem kibírhatatlanok, nem túl komolyak, még az én négyhónapos ittlétem alatt sem, pláne nem nektek egy hétre...

Ami viszont például sokkal jobban működik, mint otthon, ahogy kevés tapasztalatom alapján érzem, az a klubok biztonsága. Itt nem olyan rosszarcúak a kidobók, és ahogy látom, profibbak. Otthon többnyire pufikabátos szekrényeket láttam, akik modortalanok, és inkább csak gyúrni meg bunyózni szeretnek (tisztelet a kivételnek, találkoztam már szerencsére hozzáértővel is). Itt, ha bunyó van, az fekete öltönyös úr leveszi zakóját, odamegy szükség szerint néhány társával, szakszerűen szétválasztja a feleket, és ha ez nem elég (általában nem, meg különben is, fő az óvatosság), kivezeti őket, úgy, hogy azok mozdulni nem tudnak, de közben mégsem tesz kárt bennük - a buli pedig szépen folytatódik tovább.

Egyelőre ennyi, ha még eszembe jut valami, írok. Pakolgassatok, készüljetek, várlak titeket!

Még egyszer: CSAK POZITÍVAN!"

Némi tartozás

Kedves Napló!

Ne haragudj, hogy mostanában mellőztem az újabb bejegyzéseket! Nem mintha semmi sem történt volna, azonban így már két hónap után az élet kezd rutinszerűvé válni. S a rutin mellé néha bizony léhaság is társul - így bár lett volna már 4-5 téma, mégis hagytam azok lejegyzését a mindenkori holnapra. Így elmaradt a Tretyakov Galéria, az óriáskerék teteje az őszi naplementében, két fantasztikus koncert a Csajkovszkij Koncertteremben, újabb "Apróságok" cikk, Csehov háza, és egy egészen friss: ma jártunk a Kremlben balettelőadáson. Talán így, hogy most felsoroltam őket, emlékeztetni fognak teendőmre...

Szép estét!

Harcosok paradicsoma

Kedves Napló!

Van a kollégium közelében egy park: mint a moszkvai parkok a környéken általában (kivéve természetesen a belvárosiakat), ez is inkább erdő, mintsem ligetes, játszóteres platz – noha itt van olyan is. Beljebb pedig egy tó, melynek egyik fele kiépített, kis stand, gát, de a többi egészen, mint egy erdei tó: kis öblök, bedőlt, benyúló fák, hol meredekebb, hol lankásabb part, néhol mocsár. A tónak ezen környékén pedig csendesen bújik meg egy hely, melyet csak ekképp tudok nevezni: harcosok paradicsoma.

Van itt minden, ami kell, húzódzkodó, fekve-nyomó pad, ütőfelület, mindezek egyszerű, de hatékony eszközökből összerakva, és található még egy ring is. Azon alkalmakkor, mikor ott voltam, csak egyszer nem láttam senkit, amúgy mindig edzettek, barátian küzdöttek az ott járók. Egy alkalommal segítettem még a ring karbantartásában is, más épp nem volt ott, egyedül meg nehezen ment volna annak az úrnak, aki ezt végezte (aki nem mellesleg egy igazi utcai bölcsész: elkezdett mesélni valamilyen nyelvtörténeti elméletet, s pár percen belül azon vitatkoztunk, az idézett bölcsességet Szókratész vagy Arisztotelész mondta-e).

Bizony a tél már nagyon a nyakunkon van, nem tudom, megyek-e még oda edzeni, de nagyon tetszett. Sensei, javaslom egy ilyen építését a Parkerdőbe vagy a Szent Vid lábához.

Beszélnek-e az oroszok oroszul?

Kedves Napló!

Nem egyszer találkoztunk itt azzal a jelenséggel, hogy az oroszok nem nagyon hajlandóak a rossz orosszal beszélő emberekkel saját anyanyelvükön kommunikálni.

Boltban, utcán, klubban előfordulhat, hogy valakivel éppen gyakorolnád az orosz nyelvet, és mondjuk a nagy háttérzaj és szédületes beszédtempója miatt visszakérdezel, akkor legyint, és átvált angolra. És onnantól megeshet, hogy te akárhogy próbálkozol, és válaszolsz az angolul feltett kérdésekre oroszul, csak Shakespeare nyelvén beszélgethetsz a továbbiakban.

Vajon miért van ez? Talán mert annyira önérzetesek, hogy sérti őket a rossz akcentus és a sok hiba? Vagy így akarnak előzékenyek lenni, ezzel akarnak segíteni? Egyszerűen csak ők is szeretnének egy idegen nyelvet gyakorolni? Nem tudom, de szerencsére, bármennyire nem egyedülálló ez a reakció, gyakorinak sem mondható, és jóval több az elenpélda.

Pétervár – Ermitázs

Kedves Napló!

Ermitázs – a hely, ahol még én is eltévedtem (hozzá kell fűzni, hogy a térkép is pontatlan volt.) Hatalmas múzeum (a harmadiknak szokták mondani – Louvre és Tate Galéria), rengeteg kiállítás, hatalmas nevek.

Sok időm nem volt rá, mert a napi rangsoromban a Nabokov-ház jobb helyet foglalt el, és oda mentem elsőnek – személy szerint megérte. Majd át a Remete-lakhoz, és be a múzeumba. Vasárnap volt, így a sor pedig hosszú, de fél óránál, negyven percnél nem kellett többet várni, tehát volt bő két órám zárásig.

Ha az ember különösebb érdeklődés nélkül csak keresztül akar sétálni a termeken, két óra szerintem akkor sem lenne elég. Kinéztem hát három vagy négy gyűjteményt, ami jobban érdekelne, és próbáltam csak oda eljutni, aztán ha marad idő, még körülnézünk. Mint bevezetőm talán sejtette, nem sikerült tartanom magam a tervhez. Szinte kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem a térkép, a teremszám, és a műtárgyak között, több, de inkább kevesebb sikerrel. De végül is láttam a palotatermek díszességét, a távol-keleti művészet egy szeletét, 18-19. századi francia festők képeit (csak azért nem kezdek felsorolásba, mert kínos volna, hogy csak azokat említem, amiket egy negyedikes is ismer), és végül kis ízelítő az antikvitásból.

Fáradtan zsibbadt fejjel jöttem ki, de végül is: Ermitázs – pipa. Bizonyára párakat elrémíthet ez a hozzáállás, de: egy, nem vagyok kimondottan érzékeny a képzőművészetek iránt; kettő, igenis óriási hely, és zsibbasztó ennyire tömören fogyasztani a kultúrát; három, ez már az utolsó teljes napunk volt (másnap koradélután indult a vonatunk), tehát kicsit fáradtak is voltunk; négy, ha az ember Péterváron jár, igenis „kötelesség”, de legalábbis elvárt megnézni az Ermitázst, így ne csodálkozzunk, ha picit „pipaként” tekintjük meglátogatását.

Fáradt fej, fáradt test: intenzív négy és fél napot töltöttünk ebben a csodálatos városban, bár így is kevésnek éreztük az időt. Még rengeteg megnézni való maradt, másrészt a város tényleg elképesztő, s bár az ott lakók bizonyára másként tekintenek rá, nekünk ez a pár nap nagyon kevés volt, hogy megunjuk. Szentpétervár, még találkozunk…